1941-től kezdődően G. V. Barabash, a WPRA gépesítési és motorizációs programjának akadémiai professzora legalább 5 változatát fejlesztette ki a szovjet harcjárművek gépesített töltőrendszereinek. 1943 júliusában terjesztette elő a legfejlettebb változatát, amely percenként 12-18 lövedéket tudott betölteni, és a KV-1S-re épült volna. A harckocsi egy továbbfejlesztett tornyot kapott két oldalsó nyílással a lövedékek betöltésére, valamint egy továbbfejlesztett hátsó mélyedést, amely a lőszert tárolta. Pár lövedék emellett a küzdőtér alján, a löveg alatti gépesített rekeszben is helyet kapott. Mivel a mechanizmus nem volt teljesen automatikus, a személyzet részeként továbbra is szükség volt egy töltőre. A Vörös Hadsereg GABTU képviselői elutasították a mérnök javaslatait anélkül, hogy a mechanizmust tesztelték volna, mivel 1944 elejére a 76,2 mm-es löveggel kapcsolatos fejlesztések már idejétmúlttá váltak. A háború után G. V. Barabashnak sikerült több javaslatára szerzői jogot szereznie. Később valószínűleg az ő ötleteit vették figyelembe azok a tervezői kollektívák, amelyek az 1950-60-as években a szovjet harckocsik töltőmechanizmusait készítették.