(Részlet Ermelinda Jung személyes naplójából.)

„Légy visszafogott” – mondja apám gyakran. „A visszafogottság elegancia. A visszafogottság úgy illik egy tisztességes Jungfrauhoz, mint egy szép, szerény ruha.”

Jó öreg Papi. Maximilian Leonard von Krieger-Witthoffen. Baron zu Ledensburg. Nagyon jól tudja, hogy mindig a zsíros szerelőoverallt választom a legszebb ruha helyett – de még egy szerénytelenebb helyett is. Mégis még mindig úgy tekint rám, mint a kislányára. Néha persze a vad gyermekének nevez (amikor fent van a monoklija, feltételezem). De most komolyan... Vad? Mérnöki diplomám van! Csak egy kicsit indulatos és féktelen vagyok. Bocs, én kérek elnézést.

Apám nemes származású – és nemes lelkű. Briliáns tudós, egy alábecsült és félreértett zseni. Hőstettei az emberiség ismereteinek gyarapítását szolgálják. És mégis, a Szövetség gazemberei megpróbálják levadászni őt. Meg merészelték támadni a bázisát, és ezzel elvonták a figyelmét a munkájáról, vesztegetve értékes idejét. Biztos vagyok benne, hogy az egészet az a rosszindulatú nő és az apám elleni személyes bosszúhadjárata vezérli. Mi is volt a neve... Evillanelle?

Mi értelme van a visszafogottságnak? Papi többször is megkegyelmezett nekik. Nem tanulnak semmiből. (És az ötlettelen recsegő-ropogó nyomkövető szerkentyűik elbabrálása sem számít.) Mégis annyira elbizakodottak, hogy ismét ránk akarnak támadni, azt gondolva, hogy a legrosszabb esetben is csak az lesz a vége, hogy megszégyenülnek.

Ideje egy kicsit változtatni a dolgokon. Emelni a tétet. Keményebben odacsapni ezeknek a Harrier-kártevőknek. És ha néhányuk eközben megsérül... Tekintsék a tudomány nevében hozott áldozatnak. És ha – Isten ments – tudomást szereztek apám távollétéről, és azt remélik, hogy a segédje ellen több esélyük van... Nos, akkor elég kellemetlen meglepetésben lesz részük.

Papi túlságosan idealista. Ez nem csoda: ő egy elméleti szakember. Az agy. Hatalmas és csodálatos gépeket fejleszt ki. Én más vagyok. Én vagyok a kéz, aki ezeket a gépeket építi. A kéz, amely lehet gondoskodó, de ütni is tud, ha kell. És én IMÁDOM bepiszkolni a kezemet. És sokkal keményebben odacsapok, mint az apám.

Valószínűleg azt hiszik, hogy a hazai pályán sarokba szoríthatnak. Tényleg? Ha-ha-ha. Ha a Harrierek betolakodnak a magánszférámba, küldik én nekik néhány ajándékot a világukba. Néhány ezer meg is teszi. Én voltam az, aki elkészítette és finomhangolta a tömeggyártott kegyenctankokat. Amire biztosan nem számítanak, az a tömeggyártott Waffenträger.

Kedves Napló, bárcsak tudnál beszélni és gondolkodni... Valószínűleg sírnál a rémülettől (és a boldogságtól?): „Ó, Ermelinda! Nagy zűrzavart fogsz okozni! Mit fog szólni az apád, ha egyszer visszatér a kalandjaiból, és meglátja azt a sok édes, gyönyörű, csodálatos pusztítást, amelyet okoztál?”

Nos, Napló, lehet, hogy mindenható és hihetetlenül okos vagyok, de még mindig Papi kislánya is. És a magányos kislányok gyakran játszadoznak. A tapasztalatom azt súgja, hogy megúszom ezt a csínytevést...

Sima ügy.